


Árnyékos hely már nem sok volt a strandon, de mint kiderült nem is nagyon volt rá szükség, hiszen estig a vízben voltunk, csak néha jöttünk ki egy lángos vagy egy jégkása kedvéért.
Este, alighogy hazaértünk, leszakadt az ég, de mi a teraszon kolbászos lecsót főztünk, kétfélét,
hagyományosat és erőset, nagyon erőset...ezt persze csak a fiúk ették...aztán még 10-kor filmet akartak nézni, még vitte őket a lendület, de a film közepén már a fél társaság

Csak egyig maradtunk a strandon, aztán felmentünk a házhoz ebédet főzni. Igyekeztünk a Ritától Olaszországban ellesett szuper levest megfőzni. Ez a következő: a mindenhol kapható kínai zacskós leveseket magyarosan gazdagítjuk pirított zöldségekkel, majd tejfölösen behabarjuk. A gyerekek nem akarták, hogy összetörjük a tésztát, így a végén, mikor beletettük a levesbe, egészben maradt.
Tálaláskor aztán kiderült, hogy kiszedni szinte lehetetlen, kell hozzá két ember, de a gyerekek szerint megérte a küzdelmet. Még csepegtettünk rá egy kis friss citromot, aztán csak a csend és a tészta beszürcsölésének a hangjai. Rita! Újra leborulunk nagyságod előtt. Az ötlet fantasztikus volt, utánozni sem volt túl nehéz és hát a siker...erre ezután már fogadni is mernék. Még Virág is azt mondta, hogy a Rita néni a legjobb szakács...
Ez után a leves után hiába ajánlgattam még sült kolbászt, senki nem kért, úgy "tele volt"...
Persze azért a hűtött dinnyére már nem voltak ilyen elutasító válaszok...aztán négyig csak pihi, némi beszélgetés.
A társaság esti fürdést szeretett volna, így megbeszéltük, hogy addig maradunk a strandon, ameddig csak szeretnének. Már sötét volt mikor hazaértünk a fürdésből. Éppen csak ettünk valamit, aztán mindenki bedőlt az ágyába. Nem is értem, mibe fáradtak el ennyire...

Öt évet töltöttünk együtt, voltak akik csak egy-két évig csatlakoztak hozzánk, de 7 gyerek ötödiktől együtt nőtt, okosodott, ügyesedett, nevetett és dolgozott együtt velem, napi sok órában. Az iskola, az osztály a második családjuk lett, szinte hazajártak. Nem számoltam meg, de biztos vagyok benne, hogy nálunk volt a legkevesebb hiányzás az iskolában, hiszen a gyerekek szerettek bejönni az iskolába, sokszor még betegen is inkább jöttek, mint hogy otthon maradjanak. Kialakítottunk egy külön kis világot, mikrokörnyezetet, saját célokkal és erős szülői támogatással, ami nélkül elképzelhetetlen lett volna az a sok eredmény, amit elértünk az évek folyamán. Sokat dolgozott mindenki és most nem csak a tanulásra gondolok, de minél nagyobbak lettek, annál több ötlet, pénzszerzési lehetőség jött szembe velünk, amit csak ki kellett használni, igaz sok munkával járt, de mind-mind a céljaink megvalósítását segítették. Igazi közösség lettünk, összeszokottak, egymást segítők, egymást cikizők, veszekedésekkel, de azért sok vidámsággal, nevetéssel is. Sok időt töltöttünk együtt iskolán kívül. Emlékezni fogunk a németbányai szeptemberekre, a júniusi velencei biciklizésekre, a pesti Adventekre, a húsvéti közös locsolásokra, az akali táborokra és már két éve az erdélyi kirándulásokra.
A legtöbb időt persze az iskolában töltöttük, ahol nekünk szinte természetes volt, hogy támogatták az új, sokszor furcsa ötleteinket, mint először a szövés a folyosón, a kedvenc állataink nevelése a kis udvarban, aztán a hulladékok szelektív gyűjtése, a Lányklub megalakítása és persze a Diákvállalkozás...de ehhez kellett az a támogató légkör, ami a Bárczit jellemzi és ami csak így utólag végiggondolva az éveket, válik jelentőssé. Ez az igazi 'inkubátorház'. A láthatatlan, de jelenlévő támogatás. Egész jó szlogen lenne... :-)
Anisz, Bandi, Dani, Melinda, Réka, Patrik, Virág és Zsolti! Jó volt Veletek, nagyon büszke vagyok Rátok.